Σάββατο 29 Ιανουαρίου 2022

ΔΕΙΛΟΣ, ΑΤΟΛΜΟΣ

 


PABLO NERUDA

 

ΔΕΙΛΟΣ, ΑΤΟΛΜΟΣ

 

Δὲν εἶχα καλὰ-καλὰ μάθει, μόνος μου, ὅτι ὑπῆρχα,

ὅτι μποροῦσα νὰ εἶμαι καὶ νὰ συνεχίζω νὰ εἶμαι,

καὶ τοῦτο τὸ πράγμα, ἡ ζωή, μὲ φόβιζε,

καὶ δὲν ἤθελα νὰ μὲ βλέπουν,

δὲν ἤθελα νὰ ξέρουν γιὰ τὴν ὕπαρξή μου τίποτα.

Ἤμουν λιγνός, χλομὸς καὶ φευγάτος,

δὲν ἤθελα νὰ μιλάω γιὰ νὰ μὴ μποροῦν

ν᾽ ἀναγνωρίζουν τὴ φωνή μου, δὲν ἤθελα νὰ βλέπω

γιὰ νὰ μὴ μὲ βλέπουνε,

καὶ ὅταν περπατοῦσα, πήγαινα κολλητὰ στὶς μάντρες

σὰν τὴ σκιὰ ποὺ συνέχεια ξεγλιστράει.

 

Καὶ μὲ σκισμένα ροῦχα

θὰ ντυνόμουν, ἢ καὶ μὲ καπνό,

γιὰ νὰ ἤμουν κάπου, ἀόρατος ὅμως,

γιὰ νὰ εἶμαι παντοῦ παρών, ἀλλὰ ἀπὸ ἀπόσταση,

γιὰ νὰ φυλάω τὴ σκοτεινή μου ταυτότητα

στὸν ρυθμὸ τῆς ἄνοιξης δεμένη.

 

Ἑνὸς κοριτσιοῦ τὸ πρόσωπο, τὸ ἀτόφυο ξάφνιασμα

ἀπό ᾽να χαμόγελο ποὺ κόβει στὰ δύο τὴ μέρα

κάνοντας την σὰν δύο ἡμισφαίρια πορτοκαλιοῦ κομμένου,

ἀρκοῦσαν γιὰ ν᾽ ἀλλάξω δρόμο,

μὲ ἀγωνία γιὰ τὴ ζωὴ καὶ περίφοβος,

δίπλα ὄντας στὸ νερὸ καὶ νὰ μὴν πίνω τὴ δροσιά του,

δίπλα ὄντας στὴ φωτιὰ καὶ νὰ μὴ φιλάω τὴ φλόγα της,

καὶ νὰ μ᾽ ἔχει κρύψει τῆς περηφάνειας μιὰ μάσκα

καὶ νά ᾽μαι ἀδύνατος καὶ ἐχθρικὸς σὰν ἀκόντιο,

καὶ χωρὶς ν᾽ ἀκούει ἐκεῖ κανένας

(ἀφοῦ ὁ ἴδιος ἐγὼ τὸ ἐμπόδιζα)

τὸν φυλακισμένο μου θρῆνο

ποὺ ἔβγαινε

σὰν τὴ φωνὴ λαβωμένου σκυλιοῦ

ἀπὸ κάποιου πηγαδιοῦ μέσα τὸν πάτο.

 

Μετάφραση: Γιῶργος Κεντρωτής.

 




ΚΡΙΤΙΚΗ ΜΟΥ ΓΙΑ ΤΟ "ΔΕΙΠΝΟ ΑΝΤΙΒΑΡΥΤΗΤΑΣ" ΤΟΥ ΓΙΑΝΝΗ ΑΝΔΡΙΑΝΑΤΟΥ

 



ΚΡΙΤΙΚΗ ΜΟΥ ΓΙΑ ΤΟ "ΔΕΙΠΝΟ ΑΝΤΙΒΑΡΥΤΗΤΑΣ" ΤΟΥ ΓΙΑΝΝΗ ΑΝΔΡΙΑΝΑΤΟΥ

 

ΑΓΑΠΗΜΕΝΑ ΒΙΒΛΙΑ

 





ΑΓΑΠΗΜΕΝΑ ΒΙΒΛΙΑ

ΛΟΥΝΤΒΙΧ ΣΕΓΕΡ

 


LUDWIG ZELLER

 

Eugenio Granell o la invención del dado

Perspectiva con escalera de caracol

 

Hay que girar en torno de aquel centro invisible
Contra los huesos del reloj que marcan en su tic-tac
Los golpes de la sangre, el largo río, aquel estruendo
Que no da en el morir sino en las plumas negras
Del que sabe que el hombre se despliega en cartílagos,
Que tiene sed que llama a sordas, viscerales voces
Que se muere de sueño que golpea sus huesos paleolíticos
Como un cienpies que bota las muletas para siempre
Que no quiere ser tierra en que se pudra vertiginosa el ave
Sino un enjambre de alas en el viento.

 

¿Hacia afuera? ¿Hacia adentro?
El hombre hecho de amargos agridulces días
Crea un espejo de palabras, corredores sin fin,
Máquinas, signos con que marcar los años, el cruce
De las rutas donde encontrar los mares interiores
Del color, de la línea; las agallas del sol
Que hablan desde una tela que miran desde un ojo
Y son silencio.

 

Pero no quiero hablar yo de la piedra que sobre piedras
Cae y duele galopando entre los tímpanos;
Del día a la semana, del minuto a la hora hay tanto llanto
Tanto fantasma gris vestido de humo.

 

¡Donde están nuestros sueños, allí estará la vida!
Y es verdad, ya Vallejo decía: “¡Son cosas de españoles!
Considerando así, en justa balanza, a quemarropa,
A Calderón, dormido sobre la cola de un anfibio muerto,
O a Cervantes, diciendo: “Mi reino es de este mundo, pero
También del otro”: ¡punta y filo en dos papeles!
Contemplemos a Goya, de hinojos y rezando ante un espejo
Negro como la pez, chamuscando fantasmas;
O a Quevedo, ese abuelo instantáneo de los dinamiteros,
O a Cajal, devorado por su pequeño infinito, o todavía
A Teresa, mujer, que muere porque no muere. … ”

 

Se viene de muy lejos y no se sabe donde se cae
Para siempre entre dos paletadas, y se es tierra.
Se vuelve a ser materia, a ser España, ese gran
Sol de piedra, esa quimera viva, derramada
En el mundo porque sí, porque existir es majestad,
Es vuelo.
Y aquí estamos amigos
celebrando a Granell.

 

Porque es justo que amigos celebren al poeta,
Al pintor que en colores ha conjurado al mundo
Inventando las múltiples maneras de hacer con las palabras
Un juguete capaz de transformar el mundo,
A la medida de los hombres, sin cejar, sin claudicar
Un ápice en la certeza surreal de que vivir es una maravilla
Si sabemos mirar con los ojos abiertos,
Que es posible soñar y estar despierto.

 

Algunos dicen que nació en Galicia, y para ser preciso
En La Coruña. Pero yo sé, lo he visto, lo puedo comprobar
Que ha tres mil años ya andaba en busca de la Dama de Elche,
Que recorrió cavernas, alzó menhires, labios sobre el mar.
Granell sabe escuchar, sabe el secreto de la quiromancia
Del viento que movía ramos mágicos en esa juventud
Siempre presente. ¿Habrá justicia al fin para los hombres?
Sonríe a veces, ríe a carcajadas escuchando sus datos
En el violín de una computadora que florece en New York,
Porque la vida al fin, no tiene más remedio que la vida.

 

Mas yo no sé inventar, miro a través de un vidrio
La explosión de colores en la tela y ese rumor del mar
Que abre caminos en el sueño.
Es allí donde Eugenio
Granell, un mago disfrazado de académico, inventó
El dado con sus siete caras, en el tablero vuelto de la vida.

 

ΦΛΑΒΙΟ ΕΡΡΕΡΑ


 

FLAVIO HERRERA

EL BESO

Se iluminó la estancia de una venusta gracia
cuando acerqué a tu boca la mía temblorosa,
mientras por tierra y cielo relampagueó mi audacia
cortándole a la vida su más intacta rosa.

¿Qué jugo, di, qué jugo el corazón invoca
tiene como tus labios tan íntimos dulzores?
Mujer, dime: ¿Qué abejas buscaron en qué flores
las mieles trasegadas al panal de tu boca?

¡Oh, beso! con la gloria de tu emoción celeste
–comunión de alma y boca, brasa y diafanidad–
abriste en el más puro de los espasmos: Este,
a nuestro barro efímero rutas de eternidad.

Tu labio, jardín donde la fiebre es jardinera;
botón de calentura mi labio nunca ahíto,
fundiéronse en las llagas de la inmortal hoguera
para beberse juntos de un beso el infinito.

 

Παρασκευή 28 Ιανουαρίου 2022

Ο ΣΕΦΕΡΗΣ ΤΟ 1956

 



Ο ΣΕΦΕΡΗΣ ΤΟ 1956

ΤΟ ΣΕΞ

 


PABLO NERUDA

 

ΤΟ ΣΕΞ

 

Τῆς ἀμφιλύκης ἡ πύλη,

καλοκαίρι.

Τὰ τελευταῖα κάρα

τῶν Ἰνδιάνων,

φῶς ἀβέβαιο

καὶ ὁ καπνὸς

τῆς καιόμενης ζούγκλας

ποὺ φτάνει ἴσαμ᾽ έδῶ ποὺ βγάζει ὁ δρόμος

μὲ τὰ κόκκινά του ἀρώματα,

τὴ στάχτη

ἀπὸ τὴ μακρινὴ φωτιά.

 

Ἐγώ, μουτρωμένος,

σοβαρός,

ἀπών,

μὲ κοντὰ παντελονάκια,

λεπτὰ πόδια,

γόνατα

καὶ μὲ μάτια ποὺ ψάχνουν

θησαυροὺς ἀπάντεχους,

τὴ Ροσίτα καὶ τὴ Χοσεφίνα

ἀπ᾽ τὴν ἄλλη μεριὰ

τοῦ δρόμου,

γεμάτες δόντια καὶ μάτια,

γεμάτες φῶς καὶ μὲ φωνὴ σὰν μικρὲς

κρυφὲς κιθάρες

ποὺ μὲ καλοῦν κοντά τους.

Ἐπέρασα

τὸν δρόμο, τὴ σύγχυση,

φοβισμένος,

καὶ μόλις

ποὺ τὶς εἶχα φτάσει,

ἄρχισαν νὰ μοῦ μιλοῦν ψιθυριστά,

μοῦ ᾽πιαναν τὰ χέρια,

μοῦ σκέπαζαν τὰ μάτια,

κι ἔτρεξαν μαζί μου

καὶ μὲ ὅλη μου τὴν ἀθωότητα

στὸν παλιὸ τὸν φοῦρνο.

 

Σιωπὴ τῶν μεγάλων πάγκων, αὐστηρὸ

σπίτι τοῦ ψωμιοῦ, άκατοίκητο,

κι ἐκεῖ αὐτὲς οἱ δυό τους

κι ἐγὼ αίχμάλωτός τους,

στὰ χέρια

πρῶτα τῆς Ροσίτας,

τῆς Χοσεφίνας ἔπειτα.

Νὰ μὲ γδύσουν

ἤθελαν,

κι ἐγὼ ἤθελα νὰ τοὺς τὸ σκάσω, ἔντρομος,

μὰ δὲν μποροῦσα

νὰ τρέξω,

δὲν μποροῦσαν

νὰ μὲ σηκώσουν

τὰ πόδια μου. Τότε

οἱ

γητεύτριες

ἔφεραν

μπροστὰ στὰ μάτια μου

ἕνα θαῦμα:

μιὰ μικροσκοπικὴ

φωλιὰ

κάποιου μικροῦ ἄγριου πουλιοῦ

μὲ πέντε ἄσπρα ἀβγά,

μὲ πέντε ἄσπρες σταφυλόρωγες,

ἕνα τοσοδὰ τσαμπάκι

ἀπὸ τὴ ζωὴ τοῦ δάσους,

κι ἐγὼ ἅπλωσα

τὸ χέρι,

ἐνῶ αὐτὲς

μοῦ βγάλανε τὰ ροῦχα,

μὲ ἀγγίζανε,

μὲ τὰ μεγάλα τους μάτια ἐξέταζαν

τὸ πρῶτο τους ἀντράκι.

 

Βήματα βαριά, βήξιμο

(ὁ πατέρας μου ἐρχότανε

μὲ κάτι ξένους),

καὶ τρέξαμε

στὸ βάθος μέσα, στὸ σκοτάδι,

οἱ δύο πειρατίνες μου

κι ἐγώ, ὁ αἰχμάλωτός τους,

στοιβαγμένοι μετὰ

κάτω ἀπ᾽ τοὺς ἱστοὺς τῶν ἀραχνῶν, στριμωγμένοι

κάτω ἀπὸ ἕναν μεγάλο πάγκο, τρέμοντας,

ἐνῶ τὸ θαῦμα,

ἡ φωλιὰ

μὲ τὰ οὐράνια ἀβγουλάκια,

ἔπεσε κάτω τὰ πόδια ὕστερα τῶν εἰσβολέων

τοὺς ἔσπασαν τὸ σχῆμα τους καὶ τὸ ἄρωμά τους.

Ὅμως, μὲ τὰ δύο κορίτσια

στὸ σκοτάδι,

μὲ τὸν φόβο μου ἀνακατεμένον

μὲ τὴ μυρωδιὰ τοῦ ἀλευριοῦ,

7τὰ φασματικὰ βήματα,

μὲ τὸ βράδυ ποὺ γινότανε νύχτα,

ἐγὼ ἔνιωσα τότε

μὲ τῶν μεγάλων κάτι

ν᾽ ἀλλάζει

στὸ αἷμα μου

καὶ ν᾽ ἀνεβαίνει στὸ στόμα μου,

στὰ χέρια μου,

ἕνα λουλούδι

ἠλεκτρικό,

τὸ

λουλούδι

τὸ πεινασμένο

καὶ τὸ ἄπεφθο

τοῦ πόθου.

 

Μετάφραση: Γιῶργος Κεντρωτής.