Η ανάρτηση αυτή αφιερώνεται στον φίλτατο Παναγιώτη Καποδίστρια.
ΔΙΟΝΥΣΙΟΣ ΣΟΛΩΜΟΣ
ΣΤΟΝ ΙΠΠΟΤΗ ΚΥΡΙΟ ΙΩΑΝΝΗ ΦΡΑΙΗΖΕΡ
Γιομάτο οχ την ψυχή μου και οχ το λογισμό μου, αχ, ίσια χρυσόνειρο, στων Άγγλων τ’ άγια χώματα άντε πέτα· στου Γιάννη μου το σπίτι κρούσε, εκεί όπου είν’ η γνήσια της Πίστης στέγη, μα και των εννιά Μουσών· σκαπέτα τη θύρα του και κράξε: «Εκείνος, που με διαπρύσια λαλιά έλεε πως ε σ ύ είσαι ο πρώτος όλων, εμελέτα να σού ’ρθω να σ’ το ειπώ κι εγώ, η ψυχή σου ν’ αγαλλιάσει, να νιώσεις όμοια μ’εκειόν που κι εμένανε έχει πλάσει!»
Εγλένταγε ο Λαός στου Διάκου το λημέρι και τον Βικέντιο απόλαυεν από την Στείαν που εμαντολίνιζε μιας ερωτιάς φιλίαν, κι ο κόντε-Σάλαμον ετάνυζε στ’ αγέρι
τ’ αρμονικά του τόξα. Κι είχαν καταφέρει και τον Ορφέα ακόμη να γητέψουν –λ ί α ν !– που τους εχάρισε μια λύρα του καλή, αν μη αυτήν, που εκράτα κι έκρουε μ’ εμπνευσμένο χέρι.
Στη συντροφιά τους είτανε κι εκείνος που άλλες δεν ήβρε θάλασσες, μα εμάλασσε μεγάλες ροπές του λογισμού σε στίχο. Οπότε «Ρίξ’ το»,
του κραίνει ο Νίκος Βολιβάρδος, «το στιχάκι, καλώς να μας ερθεί κι ο νέος! Σ’ ολιγάκι θε να’χουμε εδωνά μαζί μας κ α ι τον Σίξτο!»
Come arance rosse assaporo i giorni ora che ho incontrato te. Dolce e profumata ora è la mia vita e per questo: grazie a te. Ora io cammino tra le rose e quando è sera accanto a te riposo. Non è mai tempo di versi tristi e non verrà la stagione delle pioggie. E non verrà la morte triste alla nostra porta a cantare le sue canzoni.
Ο ΘΑΝΟΣ ΜΙΚΡΟΥΤΣΙΚΟΣ ΤΡΑΓΟΥΔΑΕΙ ΕΝΑ ΠΟΙΗΜΑ ΤΟΥ ΒΟΛΦ ΜΠΗΡΜΑΝ
ΜΠΑΛΛΑΝΤΑ ΓΙΑ ΤΟΥΣ ΑΣΦΑΛΙΤΕΣ
Αισθήματα έχω αδελφικά για της ασφάλειας τα φτωχά λαγωνικά που με χιόνια και βροχές να με φυλάνε έχουν διαταγές, που μικρόφωνα βάζουν για ν' ακούν όσα από το στόμα μου περνούν, τραγούδια και βρισιές κι αστεία στον καμπινέ και στην τραπεζαρία. Αδέρφια μου ασφαλίτες, εσείς μόνο το δικό μου ξέρετε τον πόνο. Εσείς ξέρετε πως η σκέψη μου είναι διαρκώς τρυφερή και παθιασμένη στον αγώνα αφιερωμένη. Λόγια που αλλιώς θά 'χαν χαθεί στα μαγνητόφωνά σας έχουνε γραφτεί. Και για ύπνο όταν πάτε τα τραγούδια μου ξέρω τραγουδάτε. Ευχαριστώ γι αυτό πολύ συνεργάτες μου πιστοί.
Well, my temp'rature's risin' and my feet on the floor,
Twenty people knockin' 'cause they're wanting some more,
Let me in, baby, I don't know what you've got,
But you'd better take it easy, this place is hot
So glad we made it, so glad we made it
You gotta gimme some lovin', gimme some lovin'
Gimme some lovin' every day.
Well, I feel so good, ev'rything is sounding hot,
Better take it easy, 'cause the place is on fire,
Been a hard day and I don't know what to do,
Wait a minute, baby, it could happen to you.
So glad we made it, so glad we made it
You gotta gimme some lovin', gimme some lovin'
Gimme some lovin' every day.
Well, I feel so good, ev'rybody's gettin' high,
Better take it easy, 'cause the place is on fire
Been a hard day, nothin' went too good,
Now I'm gonna relax, honey, ev'rybody should.
So glad we made it, so glad we made it
You gotta gimme some lovin', gimme some lovin'
Gimme some lovin' every day.
Κανέναν δεν περιμένω κι ας κοιτάζω συνέχεια την πόρτα. Αν έλθετε παρακαλώ μην μπείτε ούτε καν την ανάσα σας κρατώντας Δεν περιμένω κανέναν Τον εαυτό μου μονάχα
Ούτε βήμα ακούγεται ούτε περνά κανείς το κατώφλι το γεμάτο φως και χρώματα το ρόδο σαν ανοίγει· αόρατοι είναι οι παράδεισοι όπου αόρατα πουλιά και κύκνοι τα μελωδικά τραγούδια της σιωπής κρυφά σκορπάνε σε αιθέρες αχανείς, πιο μακριά απ’ το λουλούδι, όπου ποτέ δεν θα φανεί ψυχή ενδεδυμένη, όπου τρο σώμα στο κάλλος παραδίνεται ενός κενού εσωτερικού.
Las barcas de dos en dos, como sandalias del viento puestas a secar al sol. Yo y mi sombra, ángulo recto. Yo y mi sombra, libro abierto. Sobre la arena tendido como despojo del mar se encuentra un niño dormido. Yo y mi sombra, ángulo recto. Yo y mi sombra, libro abierto. Y más allá, pescadores tirando de las maromas amarillas y salobres. Yo y mi sombra, ángulo recto. Yo y mi sombra, libro abierto.
you shall above all things be glad and young For if you're young,whatever life you wear
it will become you;and if you are glad whatever's living will yourself become. Girlboys may nothing more than boygirls need: i can entirely her only love
whose any mystery makes every man's flesh put space on;and his mind take off time
that you should ever think,may god forbid and (in his mercy) your true lover spare: for that way knowledge lies,the foetal grave called progress,and negation's dead undoom.
I'd rather learn from one bird how to sing than teach ten thousand stars how not to dance
Το ποίημά μάς το έστειλε η εικονιζόμενη φίλη του ιστολογίου, που θέλει να κρατήσει την ανωνυμία της.
Σαν πάντα το φθινόπωρο και σήμερα έχει ρθεί μοιράζει το χρυσάφι του, μοιράζει το μαράζι και γύρω δέντρο, ούτε κλαρί χλωρό δε θα βρεθεί για ένα πουλί, για μια ψυχή, λιμάνι που αράζει.
Και να, το βράδυ κι η βροχή το τζάμι μου χτυπάει σα μια ερωμένη μου παλιά, μέσα σε τόσες άλλες, μα είν' η ψυχή μου αισθαντική και ξέρει ν' αγαπάει κάθε που κλαίει μες στη ζωή και της βροχής τις στάλες.
Κουβέντες μες στη σκοτεινιά, του ανέμου μοιρολόι, ώρες μεγάλες κι αδειανές και νοσταλγία τόση, μα, στη γωνιά, καθώς χτυπά τ' αλύπητο ρολόι θυμίζει τόσα πράματα που τα 'χει πια σκοτώσει.
Σαν πάντα το φθινόπωρο και σήμερα έχει ρθεί. Μοιράζει το χρυσάφι του, μοιράζει το μαράζι. Πώς να μπορέσει μια καρδιά κι αυτή να κρατηθεί ώς τον Απρίλη που θα ρθεί, σαν πάγος που δε σπάζει;
ΤΡΑΓΟΥΔΟΥΝ ΠΡΩΤΑ Η MARINA MACRì CARBONE ΚΑΤΟΠΙΝ Η CARMEN CONSOLI ΚΑΙ ΤΕΛΟΣ Η PAOLA TURCI
**********************
ΠΟΙΟΣ ΣΟΥ ’ΠΕ ΕΣΕΝΑ
Ποιος σού ’πε εσένα πως θέλω εγώ να φύγω; Κάλλιο στο χώμα παρά τέτοιο μαρτύριο! Άι άι άι άι, μάνα μου, πεθαίνω, σβήνω – ανάσα της καρδιάς μου το αμόρε μου είσ’ εσύ!
Πές μου, μωρό μου, τι σού ’πανε για μένα Και σιγολυώνει η καρδιά μου – λίγο, λίγο, λίγο! Άι άι άι άι, μάνα μου, πεθαίνω, σβήνω – ανάσα της καρδιάς μου το αμόρε μου είσ’ εσύ!
Την πρώτη μ,ου αγάπη την είχα εγώ μαζί σου κι όμως, αχάριστη εσύ, μ’ έχεις ξεχάσει! Να φιλιώσουμε, μικρό μου, αν θες, έλα – ανάσα της καρδιάς μου το αμόρε μου είσ’ εσύ!
Ea sta plictisita si foarte frumoasa parul ei negru este suparat mâna ei luminoasa demult m-a uitat, - demult s-a uitat si pe sine cum atirna pe ceafa scaunului.
Eu mă inec în lumine si scrisnesc în crugul anului. Ii arat dintii din gura, dar ea stie ca eu nu rid, dulcea luminii faptura mie, pe mine mă infatiseaza pe când ea sta plictisita si foarte frumoasa si eu numai pentru ea traiesc în lumea fioroasa de sub ceresc.
******************
OF LOVE
She remains bored and very beautiful her black hair is angry, her bright hand for ages now has forgotten me,- for ages too has forgotten itself, hanging as it has from the neck of a chair. In the lights I drown myself, set my jaws against the coursing of the year. I reveal my teeth to her but she understands this is no smile- sweet, illuminated creature she reveals myself to me while she remains bored and very beautiful and for her alone I live in the appalling world of this inferior heaven.
Det kvanser seg i Skottfjelldal og kosten står og kvorer og alle kvoiser ligger moys og vakten kroper nilsut og santefrosken lifser seg i taktens glode sendrekt og moys og kals og roys og bro har funnet den de kroster.
Ο Jan Erik Vold διαβάζει ποιήματά του σε φοιτητικό ακροατήριο στο Trondheim στις 24 Ιανουαρίου 2007.
Το υλικό της παρούσας ανάρτησης μας το έστειλε η καλή φίλη του ιστολογίου κ. Emilia Attias.
Νύχτα και μέρα, γυρίζω μες στους δρόμους Ζητώ παντ' ο καημένος, να βρω παρηγοριά Λαχτάρησα τα χάδια, τα πρώτα μας τα βράδυα Θυμούμαι κάποιες νύχτες με πόνο στην καρδιά
Με άλλον μία σμίγεις, γιατί, γιατί να φύγεις Ρωτώ δυστυχισμένος, γιατί να μ' αρνηθείς Δεν πόνεσ' η καρδιά σου, δεν δάκρυσε η ματιά σου Γιατί να με ξεχάσεις και άλλον να ποθείς
Χάνουμαι, σβήνω, δεν ξέρω τί θα γίνω Γυρνώ πια απελπισμένος, στιγμή δεν σε ξεχνώ Θυμόμουν τα φιλιά σου, ζητώ την αγκαλιά σου Με δέρνει ο καημός σου και κλαίω και θρηνώ.
Falce martello e la stella d'Italia ornano nuovi la sala. Ma quanto dolore per quel segno su quel muro!
Esce, sorretto dalle grucce, il Prologo. Saluta al pugno; dice sue parole perché le donne ridano e i fanciulli che affollano la povera platea. Dice, timido ancora, dell'idea che gli animi affratella; chiude: "E adesso faccio come i tedeschi: mi ritiro". Tra un atto e l'altro, alla Cantina, in giro rosseggia parco ai bicchieri l'amico dell'uomo, cui rimargina ferite, gli chiude solchi dolorosi; alcuno venuto qui da spaventosi esigli, si scalda a lui come chi ha freddo al sole.
Questo è il Teatro degli Artigianelli, quale lo vide il poeta nel mille novecentoquarantaquattro, un giorno di Settembre, che a tratti rombava ancora il canone, e Firenze taceva, assorta nelle sue rovine.
Το υλικό της ανάρτησης μάς το έστειλε η εικονιζόμενη φίλη του ιστολογίου κ. Fernanda Prada.
Λάμνουν στο αίμα μας νεανικές φρεγάδες Που φρεσκοπλένουν κάθε αυγή τον άνεμο Πόσα πλατάνια ονειρευτήκαμε Με το οξυγόνο της αγάπης Πόσες κρήνες με αλλόφρονα μηνύματα Να θρυμματίζονται στην αιχμή του ύπνου
Τα κεντημένα επιφωνήματα στα χέρια μου Εχέμυθη λιτανεία των άστρων Τα κλείθρα της γαλάζιας θύρας που άνοιξε Παντού πουλιά με ανοιχτούς ύπνους Πετούν τα φτερά τους
Διαλύθηκα σε πουλιά Με το ένστιχτο του ανέμου Χάθηκα στο χωρό της πλώρης Που αντιφεγγούσε στα βαθειά νερά
Οι εσπερινοί περίπατοι στ’ αστέρια Πέφτουν διαμάντια στην παλάμη της αυγής Αγαπημένο πρόβλημα του στήθους μου Εαρινό φτερούγισμα της ηλιαχτίδας Που ράισες την ηρεμία της γης Κι από τις πορφυρές ραγισματιές Πετάγονται χίλια ουράνια τόξα.
Από το βιβλίο: Δ.Π. Παπαδίτσας, «Ποίηση», Εκδόσεις Αστρολάβος / Ευθύνη, Αθήνα 1997, σελ. 15.
Toda la sal, todo el azúcar, todo el vino; toda mi vida, sólo deseo vivirla contigo. Toda la luz, todo lo oscuro, todo lo que escribo; todo el camino, ardo en deseos de andarlo contigo.
Con tu amor siento calma en la orilla del río, tu calor se me agarra y me llena hasta el alma de luz y rocío. Con tu amor siento ganas, ay, ay, ay en los cinco sentidos... y me llevas tan lejos que apenas recuerdo de donde salimos.
Todo el calor, todas las nubes, todo el frío; toda la lluvia, sólo deseo mojarme contigo. Todo el amor, todo el recuerdo, todo lo que olvido, todo el silencio, se hace canción soñando contigo.
Con tu amor siento calma en la orilla del río, tu calor se me agarra y me llena hasta el alma de luz y rocío. Con tu amor siento ganas, ay, ay, ay en los cinco sentidos... y me llevas tan lejos que apenas recuerdo de donde venimos.
Todo el sabor, todo el perfume, todo lo que ansío; todos los mares, sólo deseo navegarlos contigo. Todo sin más, la eternidad también la pido: vida o castigo, sólo deseo tenerla contigo, vida o castigo, sólo deseo beberla contigo, vida o castigo, sólo deseo morirme contigo.
Είν' ένας γέροντας. Εξηντλημένος και κυρτός, σακατεμένος απ' τα χρόνια, κι από καταχρήσεις, σιγά βαδίζοντας διαβαίνει το σοκάκι. Κι όμως σαν μπει στο σπίτι του να κρύψει τα χάλια και τα γηρατειά του, μελετά το μερτικό που έχει ακόμα αυτός στα νειάτα.
Εφηβοι τώρα τους δικούς του στίχους λένε. Στα μάτια των τα ζωηρά περνούν οι οπτασίες του. Το υγιές, ηδονικό μυαλό των, η εύγραμμη, σφιχτοδεμένη σάρκα των, με την δική του έκφανσι του ωραίου συγκινούνται.
Esa mujer se parecía a la palabra nunca, desde la nuca le subía un encanto particular una especie de olvido donde guardar los ojos, esa mujer se me instalaba en el costado izquierdo.
Atención atención yo gritaba atención pero ella invadía como el amor, como la noche, las últimas señales que hice para el otoño se acostaron tranquilas bajo el oleaje de sus manos.
Dentro de mí estallaron ruidos secos, caían a pedazos la furia, la tristeza, la señora llovía dulcemente sobre mis huesos parados en la soledad.
Cuando se fue yo tiritaba como un condenado, con un cuchillo brusco me maté, voy a pasar toda la muerte tendido con su nombre, él moverá mi boca por la última vez.
Το ποίημα μάς το έστειλε ο εικονιζόμενος φίλος του ιστολογίου και συμπατριώτης του ποιητή κ. Λουσιάνο Γκαγέτι.
Well it's Hi, Ho, Hey...I am a bold marauder. And it's i, Ho, Hey... I am a white destroyer. For I will show you silver and gold and I will bring you treasure. I will wave a widowing Flag and I will be your lover. And I will show you grotto and cave and sacrificial alter. And I will show you blood on the stone. And I will be your mentor. And night will be our Darlin' And Fear will be our name. And it's i, Ho, Hey... I am a bold maruder. And it's i, Ho, Hey... I am a white destroyer. For I will lead you out by the hand and lead you to the Hunter. And I will show you thunder and steel and I will be your teacher. And we will dress in helmet and sword and dip our tongues in slaughter. And we will sing the Warrior's Song and lift the praise of murder. And Christ will be our Darlin' and Fear will be our name. And it's i, Ho, Hey... I am a bold maruder. And it's i, Ho, Hey... I am a white destroyer. For I will sour the winds on high and I will soil the rivers. And I will burn the grain in the fields and I will be your mother. And we will go to ravage and kill and we show go to plunder. And I will take a Fury to wife and I will be your father. And death will be our Darlin' and Fear will be our name.
Η εποχή ποτέ δεν φάνταζε πιο ωραία στην ψυχή που χαίρεται τώρα τη θανή. Με χλωμό μετάξι ντύθηκεν η θέα και με πλούσια ατλάζια νέφη κι ουρανοί.
Οι σωροί τα σπίτια μοιάζουνε με στάμνες που ο βυθός τους κρύβει ένα κρασί πηχτό· σε γαλάζιαν όχθη, πλάι σε καταρράκτες που έχουμε απ’ το βούρκο τους όλοι πιει χρυσό.
Μαύρα ανεβαίνουν τα πουλιά στη δύση: άρρωστος καρπίνος όπου, ξαφνικά, πήρε προς τα πάνω γυμνός ν’ ατενίζει στέλνοντας τα φύλλα του ψηλά.
Όποιος να θρηνήσει θέλει, όποιος να κλάψει, ας έρθει ν’ ακούσει σκοτεινή λαλιά· το βλέμμα στης λεύκας τον πυρσό να θάψει, τον ίσκιο του μέσα στη δική της σκιά.
Χαρισμένο στην Έλενα Σταγκουράκη που βρισκόταν εκεί.
Από τη συναυλία που έγινε στις 14 Αυγούστου 2008 στα Νοπήγεια των Χανίων προς τιμήν του Νίκου Ξυλούρη. Μουσική Χρήστου Λεοντή. Ποίηση Γιάννη Ρίτσου. Τραγουδάει ο Μανόλης Καρεφυλλάκης. Και κατόπιν η αυθεντική εκτέλεση με τον Νίκο Ξυλούρη.
Των καψαλισμένων τους ωμοπλατών η κίχλη απ’ όλες μέσα τις ποντικότρυπες σαν αιθέρια ομίχλη του θέρους απελαύνει το σόι αν δεν είναι ήδη ξομπλιαστές σαν πετονιές βρεγμένες και αν δεν διαβάζουν το δάχτυλο σέρνοντας των τυφλών την αλφαβήτα επάνω στη χλόη
Το χορικό των βατραχιών του πάλι στιγμή να κλείσω μάτι δεν με αφήνει όλο με σπρώχνει να σηκώσω το κεφάλι στις περσίδες της αγκάλης τους μετά παρρησίας κι όλο με τσιγκλάει με κάτι αποχρώσεις που είναι σιωπητήρια μα εκτός διατάξεως ημερησίας
Ένα ολόκληρο σύνταγμα γυναικών εντόνως ενθουσιώδες κατ’ εξοχήν ορμητικό ασκήσεις εκτελεί ακριβείας συντόμους μετά βίας χειριζόμενο τη γόμωση των κανονιών για να βρουν στο φως τα μυστικά τους τελικώς απ’ την πυγμάχο με τους φαρδύτερους ώμους
Το σφιγμένο ίσαμε τ’ απάνω-απάνω του κουμπί καλοκαίρι ξεσφίγγει μετά και κουνιαρίζει τα στήθη Ουδέποτε ελάλησε βροντερότερα άγγελος από εκείνους τους δύο κώδωνες ενώ κάτω απ’ των ήχων τους τις σφαίρες σχεδόν από του αυτομάτου εστήθη μια σκαλωσιά σιαγμένη ολάκερη από ξύλα μπαμπού παντού στις κομβιοδόχες κοινώς μπουτονιέρες
Τό 'θελα κι εγώ σαν τρελή Τό 'θελες κι εσύ πιο πολύ Κι έγινα παιδί μου για πάντα δική σου Όμως ούτε τό 'χα σκεφτεί Ούτε τό 'χα ονειρευτεί Πόσο ευτυχισμένη θα είμαι μαζί σου
Το πρωί με ξυπνάς με φιλιά Μου χαϊδεύεις μετά τα μαλλιά Όλη μέρα γελάς λόγια λες τρυφερά Και γεμίζεις το σπίτι χαρά Πόσο χαίρομαι που μ' αγαπάς Πάντα κάπου τα βράδια με πας Και τις νύχτες ρωτάς αν κι εγώ σ' αγαπώ Αλλά πια δεν μπορώ να τα πω
Βρίσκουμε τις μέρες μικρές Που περνούν γεμάτες χαρές Πάντα με την ίδια που λέγαμε τάξη Άλλο δεν προσμένω καλό Και μονάχα παρακαλώ Στη ζωή μας τίποτα να μην αλλάξει
Το πρωί με ξυπνάς με φιλιά Μου χαϊδεύεις μετά τα μαλλιά Όλη μέρα γελάς λόγια λες τρυφερά Και γεμίζεις το σπίτι χαρά Πόσο χαίρομαι που μ' αγαπάς Πάντα κάπου τα βράδια με πας Και τις νύχτες ρωτάς αν κι εγώ σ' αγαπώ Αλλά πια δεν μπορώ να τα πω
Que como crin hirsuta espantado caballo que en los troncos secos mira Garras y dientes de tremendo lobo, Mi destrozado verso se levanta ?... Sí: pero se levanta ! —a la manera Como cuando un puñal se hunde en el cuello De la res, sube al cielo hilo de sangre :— Sólo el amor, engendra melodías.
Το υλικό της ανάρτησης μάς το έστειλε η εικονιζόμενη φίλη του ιστολογίου κ. Carolina Oltra.
Klangloses Dunkellicht vorwiegend sich verneigend galoppiert leichtabsolut und unbescwert mit dem nagenden Blicke davon zum Blut von Kindheitslandschaften
Im Vokabular der Agonie steht es über einer syntaktischen Leere wo die offene Wunde des Nichts volle Lebenssubstanz heißt Dort schreibt er komponiert eher seit jeher die Verwesung d e r D i c h t e r vergegenwärtigt des Verfalls Allgegenwart Alles gottlogische Fleischwerden rechtfertigt immerdar umgekehrt und ganz auf einmal das Schattenvergehen
Unfalsch Kausalitätsfrei Los mit dem Gelächter der Zeit die fällt die verweht ohne ihm weh zu tun dem klangreichen Dunkellichterstatter
I bambini sono di sinistra. Di sinistra, sì, nessun dubbio. Non soltanto per i pugnetti stretti in segno di protesta. I bambini sono di sinistra perché amano senza preconcetti, senza distinzioni. I bambini sono di sinistra perché si fanno fregare quasi sempre. Ti guardano, cacci delle balle vergognose e loro le bevono, tutti contenti. Sorridono, si fidano. Bicamerale! Sì, dai! I bambini sono di sinistra perché stanno insieme, fanno insieme, litigano insieme. Insieme, però. I bambini sono di sinistra perché se gli spieghi cos'è la destra piangono. I bambini sono di sinistra perché se gli spieghi cos'è la sinistra piangono lo stesso, ma un po' meno. I bambini sono di sinistra perché a loro non serve il superfluo. Sono di sinistra perché le scarpe sono scarpe, anche se prima o poi delle belle Nike o Adidas o Puma, o Reebok, o Superga gliele compreremo. Noi siamo No-Logo, ma di marca! I bambini sono di sinistra malgrado l'ora di religione obbligatoria. I bambini sono di sinistra grazie all'ora di religione obbligatoria. I bambini sono di sinistra perché comunque, qualsiasi cosa tu gli dica che assomigli vagamente a un ordine, fanno resistenza. Ora e sempre. I bambini sono di sinistra perché occupano tutti gli spazi della nostra vita. I bambini sono di sinistra perché fanno i girotondi da tempi non sospetti. I bambini sono di sinistra perché vanno all'asilo con bambini africani, cinesi o boliviani, e quando il papà gli dice "vedi, quello lì è africano", loro lo guardano come si guarda una notizia senza significato. I bambini sono di sinistra perché quando si commuovono piangono, mentre noi adulti teniamo duro, non si sa bene perché. I bambini sono di sinistra perché se li critichiamo si offendono. Ma se li giudichiamo non invocano il legittimo sospetto, e se li condanniamo aspettano sereni l'indulto che prima o poi arriva: la mamma, Ciampi, il Papa. I bambini sono di sinistra perché si fanno un'idea del mondo che nulla ha a che fare con le regole del mondo. I bambini sono di sinistra perché se gli metti lì un maglioncino rosso e un maglioncino nero scelgono il rosso, salvo turbe gravi - daltonismo o suggerimento di chi fa il sondaggio. I bambini sono di sinistra perché Babbo Natale somiglia a Karl Marx. Perché Cenerentola è di sinistra, perché Pocahontas è di sinistra. Perché Robin Hood è di Avanguardia Operaia e fa gli espropri proprietari. I bambini sono di sinistra perché hanno orrore dell'orrore. Perché di fronte alla povertà, alla violenza, alla sofferenza, soffrono. I bambini sono di sinistra perché il casino è un bel casino e perché l'ordine non si sa cos'è. I bambini sono di sinistra perché crescono e cambiano. I bambini sono di sinistra perché tra Peter Pan e Che Guevara prima o poi troveranno il nesso. I bambini sono di sinistra perché, se ce la fanno, conservano qualcosa per dopo. Per quanto diventa più difficile, difficilissimo, ricordare di essere stati bambini. Di sinistra, poi.
La eternidad por fin comienza un lunes y el día siguiente apenas tiene nombre y el otro es el oscuro, el abolido. Y en él se apagan todos los murmullos y aquel rostro que amábamos se esfuma y en vano es ya la espera, nadie viene. La eternidad ignora las costumbres, le da lo mismo rojo que azul tierno, se inclina al gris, al humo, a la ceniza. Nombre y fecha tú grabas en un mármol, los roza displicente con el hombro, ni un montoncillo de amargura deja. Y sin embargo, ves, me aferro al lunes y al día siguiente doy el nombre tuyo y con la punta del cigarro escribo en plena oscuridad: aquí he vivido.
Το υλικό της ανάρτησης μάς το έστειλε η ευγενής -όνομα και πράγμα- φίλη του ιστολογίου κ. Eugenia Silva.
Έζησαν πάντα με το βάρος μιας λέξης που διστάζει να ειπωθεί, ανυπεράσπιστοι μέσα σε φλογερά καλοκαίρια, ανυπεράσπιστοι και τις νύχτες της πόλης, έξω από πικρά τυροπιτάδικα – αυτοί που νομιμοποιήσαν ονόματα κι άστρα, βρίσκοντας μόνο καταφύγιο στ’ όνειρο (γιατί όλα είναι θεμιτά μέσα στ’ όνειρο). Τα βλέφαρά τους τσουρουφλισμένα απ’ την κρυφή φωτιά του σεληνόφωτος κι απ’ τα φανάρια των λιμανιών, – μακρινή προστασία πάντα αργοπορημένη. Το ξέρουν: οι ποιητές και οι ήρωες είναι άοπλοι. Το μάρμαρο, στα έγκατα των βουνών, περιμένει τα’ αγάλματά τους.
Από το βιβλίο: Γιάννης Ρίτσος, «Ανταποκρίσεις», Κέδρος, Αθήνα 1987, σελ. 15.
Take me down to the paradise city Where the grass is green And the girls are pretty Take me home (Oh, won't you please take me home)
Just an urchin livin' under the street I'm a hard case that's tough to beat I'm your charity case So by me somethin' to eat I'll pay you at another time Take it to the end of the line
Rags to riches Or so they say You gotta Keep pushin' for the fortune and fame You know it's, it's all a gamble When it's just a game You treat it like a capitol crime Everybody' doin' their time
Strapped in the chair of the city's gas chamber Why I'm here, I can't quite remember The surgoen general say's it's hazardous to breathe I'd have another cigarette But I can't see Tell me that you're gonna believe
So far away
Capitain America's been torn apart Now he's a court jester With a broken heart He said turn me around And take me back to the start I must be losing my mind "Are you blind?!" I've seen it all a mllion times
I want to go I want to know Oh, won't you please take me home
I want to see Oh, look at me Oh, won't you please take me home
Take me down to the paradise city Where the grass is green And the girls are pretty Take me home (Oh, won't you please take me home)
Take me down to the paradise city Where the grass is green And the girls are pretty Oh, won't you please take me home
Take me down Oh yeah Beat me down Oh, won't you please take me home
I want to see Oh, look at me Oh, won't you please take me home
I want to see Boy, I'm gonna be mean Oh, oh take me home
Take me down to the paradise city Where the grass is green And the girls are pretty Oh, won't you please take me home
I want to go I want to know Oh, won't you please take me hooooooome Baby
1 Földtõl eloldja az eget a hajnal s tiszta, lágy szavára a bogarak, a gyerekek kipörögnek a napvilágra; a levegõben semmi pára, a csilló könnyûség lebeg! Az éjjel rászálltak a fákra, mint kis lepkék, a levelek.
2 Kék, piros, sárga, összekent képeket láttam álmaimban és úgy éreztem, ez a rend - egy szálló porszem el nem hibbant. Most homályként száll tagjaimban álmom s a vas világ a rend. Nappal hold kél bennem s ha kinn van az éj - egy nap süt idebent.
3 Sovány vagyok, csak kenyeret eszem néha, e léha, locska lelkek közt ingyen keresek bizonyosabbat, mint a kocka. Nem dörgölõdzik sült lapocka számhoz s szívemhez kisgyerek - ügyeskedhet, nem fog a macska egyszerre kint s bent egeret.
4 Akár egy halom hasított fa, hever egymáson a világ, szorítja, nyomja, összefogja egyik dolog a másikát s így mindenik determinált. Csak ami nincs, annak van bokra, csak ami lesz, az a virág, ami van, széthull darabokra.
5 A teherpályaudvaron úgy lapultam a fa tövéhez, mint egy darab csönd; szürke gyom ért számhoz, nyers, különös-édes. Holtan lestem az õrt, mit érez, s a hallgatag vagónokon árnyát, mely ráugrott a fényes, harmatos szénre konokon.
6 Im itt a szenvedés belül, ám ott kívül a magyarázat. Sebed a világ - ég, hevül s te lelkedet érzed, a lázat. Rab vagy, amíg a szíved lázad - úgy szabadulsz, ha kényedül nem raksz magadnak olyan házat, melybe háziúr települ.
7 Én fölnéztem az est alól az egek fogaskerekére - csilló véletlen szálaiból törvényt szõtt a mult szövõszéke és megint fölnéztem az égre álmaim gõzei alól s láttam, a törvény szövedéke mindíg fölfeslik valahol.
8 Fülelt a csend - egyet ütött. Fölkereshetnéd ifjúságod; nyirkos cementfalak között képzelhetsz egy kis szabadságot - gondoltam. S hát amint fölállok, a csillagok, a Göncölök úgy fénylenek fönt, mint a rácsok a hallgatag cella fölött.
9 Hallottam sírni a vasat, hallottam az esõt nevetni. Láttam, hogy a mult meghasadt s csak képzetet lehet feledni; s hogy nem tudok mást, mint szeretni, görnyedve terheim alatt - minek is kell fegyvert veretni belõled, arany öntudat!
10 Az meglett ember, akinek szívében nincs se anyja, apja, ki tudja, hogy az életet halálra ráadásul kapja s mint talált tárgyat visszaadja bármikor - ezért õrzi meg, ki nem istene és nem papja se magának, sem senkinek.
11 Láttam a boldogságot én, lágy volt, szõke és másfél mázsa. Az udvar szigorú gyöpén imbolygott göndör mosolygása. Ledõlt a puha, langy tócsába, hunyorgott, röffent még felém - ma is látom, mily tétovázva babrált pihéi közt a fény.
12 Vasútnál lakom. Erre sok vonat jön-megy és el-elnézem, hogy’ szállnak fényes ablakok a lengedezõ szösz-sötétben. Igy iramlanak örök éjben kivilágított nappalok s én állok minden fülke-fényben, én könyöklök és hallgatok.
1934
*********************************************
Σε αγγλική μετάφραση των Zsuzsanna Osváth και Frederick Turner:
CONSCIOUSNESS
1. The dawn dissevers earth and skies and at its pure and lovely bidding the children and the dragonflies twirl out into the sunworld's budding; no vapor dims the air's receding, a twinkling lightness buoys the eyes! Last night into their trees were gliding the leaves, like tiny butterflies.
2. Blue, yellow, red, they flocked my dream, smudged images the mind had taken, I felt the cosmic order gleam-- and not a speck of dust was shaken. My dream's a floating shade; I waken; order is but an iron regime. By day, the moon's my body's beacon, by night, an inner sun will burn.
3. I'm gaunt, sometimes bread's all I touch, I seek amid this trivial chatter unrecompensed, and yearn to clutch, what has more truth than dice, more matter. No roast rib warms my mouth and platter, no child my heart, forgoing such-- the cat can't both, how deft a ratter, inside and outside make her catch.
4. Just like split firewood stacked together, the universe embraces all, so that each object holds the other confined by pressures mutual, all things ordained, reciprocal. Only unbeing can branch and feather, only becoming blooms at all; what is must break, or fade, or wither.
5. Down by the branched marshaling-yard I lurked behind a root, fear-stricken, of silence was the living shard, I tasted grey and wierd-sweet lichen. I saw a shadow leap and thicken: it was the shadow of the guard-- did he suspect?--watched his shade quicken upon the heaped coal dew-bestarred.
6. Inside there is a world of pain, outside is only explanation. The world's your scab, the outer stain, your soul's the fever-inflammation. Jailed by your heart's own insurrection, you're only free when you refrain, nor build so fine a habitation, the landlord takes it back again.
7. I stared from underneath the evening into the cogwheel of the sky-- the loom of all the past was weaving law from those glimmery threads, and I looked up again into the sky from underneath the steams of dreaming and saw that always, by and by, the weft of law is torn, unseaming.
8. Silence gave ear: the clock struck one. Maybe you could go back to boydom; walled in with concrete dank and wan, maybe imagine hints of freedom. And now I stand, and through the sky-dome the stars, the Dippers, shine and burn like bars, the sign of jail and thraldom, above a silent cell of stone.
9. I've heard the crying of the steel, I've heard the laugh of rain, its pattern; I've seen the past burst through its seal: only illusions are forgotten, for naught but love was I begotten, bent, though, beneath my burdens' wheel-- why must we forge such weapons, flatten the gold awareness of the real?
10. He only is a man, who knows there is no mother and no father, that death is only what he owes and life's a bonus altogether, returns his find to its bequeather, holding it only till he goes; nor to himself, nor to another, takes on a god's or pastor's pose.
11. I've seen what they call happiness: soft, blonde, it weighed two hundred kilos; it waddled smiling on the grass, its tail a curl between two pillows. Its lukewarm puddle glowed with yellows, it blinked and grunted at me--yes, I still remember where it wallows, touched by the dawns of blissfulness.
12. I live beside the tracks, where I can see the trains pass through the station. I see the brilliant windows fly in floating dark and dim privation. Through the eternal night's negation just so the lit-up days rush by; in all the cars' illumination, silent, resting my elbow, I.
Corrientes tres cuatro ocho, segundo piso, ascensor; no hay porteros ni vecinos adentro, cóctel y amor. Pisito que puso Maple, piano, estera y velador... un telefón que contesta, una fonola que llora viejos tangos de mi flor, y un gato de porcelana pa que no maúlle al amor.
Y todo a media luz, que es un brujo el amor, a media luz los besos, a media luz los dos... Y todo a media luz, crepúsculo interior, que suave terciopelo la media luz de amor.
Juncal doce veinticuatro, telefonea sin temor; de tarde, te con masitas, de noche, tango y amor; los domingos, te danzante, los lunes, desolación. Hay de todo en la casita: almohadones y divanes como en botica... cocó, alfombras que no hacen ruido y mesa puesta al amor...
Στίχοι: Carlos César Lenzi Μουσική: Edgardo Donatto Τάνγκο του 1924.
Así, verte de lejos, definitivamente. Tú vas con otro hombre, y yo con otra mujer. Y se que como el agua que brota de una fuente aquellos bellos días ya no pueden volver.
Así, verte de lejos y pasar sonriente, como quien ya no siente lo que sentía ayer, y lograr que mi rostro se quede indiferente y que el gesto de hastío parezca de placer.
Así, verte de lejos, y no decirte nada ni con una sonrisa, ni con una mirada, y que nunca sospeches cuánto te quiero así.
Porque aunque nadie sabe lo que a nadie le digo, la noche entera es corta para soñar contigo y todo el día es poco para pensar en ti.
Το ποίημα μάς το έστειλε η καλή φίλη του μπλογκ κ. Federica Ridolfi.
Το άδικο προχωράει σήμερα με αβέβαιο βήμα. Γι’ ακόμα δέκα χιλιάδες χρόνια οι καταπιεστές παίρνουνε μέτρα. Η βία μάς βεβαιώνει πως όπως είναι τα πράγματα, θα παραμείνουν. Φωνή άλλη δεν ακούγεται πάρεξ η φωνή των κυριάρχων, ενώ η εκμετάλλευση ξελαρυγγιάζεται στις αγορές πως μόλις τώρα ν’ αποδίδει ξεκινάει. Μα κι από τους καταπιεσμένους πολλοί λένε τώρα: ’Κείνο που θέλουμ’ εμείς ποτέ δεν πρόκειται να γίνει.
Όμως όποιος ακόμα ανεβαίνει δεν κάνει να λέει π ο τ έ ! Καθόλου βέβαιο το βέβαιο δεν είναι. Όταν οι Αποπάνω αποσώσει θά ’χουνε τους λόγους τους, θα μιλήσουνε οι Αποκάτω. Ποιός θα τολμήσει πια να ξαναπεί π ο τ έ ! Ποιος φταίει που υπάρχει ακόμα καταπίεση; Εμείς! Ποιος να την συντρίψει θ’ αναλάβει; Εμείς ομοίως! Οι γονατισμένοι όλοι, εμπρός! Ορθωθήτε! Οι χαμένοι όλοι, εμπρός! Στον αγώνα! Πολεμήστε! Όποιος την κατάστασή του ξέρει και κατανοεί πώς θα εμποδιστεί να την αλλάξει; Οι νικημένοι του σήμερα, βλέπετε, είναι οι νικητές του αύριο, όσο για ’κείνο το π ο τ έ έχει πλέον γίνει σ ή μ ε ρ α , κι έχουμε κιόλας αργήσει!
¡Cómo resbala el agua por mi espalda! ¡Cómo moja mi falda, y pone en mis mejillas su frescura de nieve! Llueve, llueve, llueve, y voy, senda adelante, con el alma ligera y la cara radiante, sin sentir, sin soñar, llena de la voluptuosidad de no pensar.
Un pájaro se baña en una charca turbia. Mi presencia le extraña, se detiene… me mira… nos sentimos amigos… ¡Los dos amamos muchos cielos, campos y trigos! Después es el asombro de un labriego que pasa con su azada al hombro y la lluvia me cubre de todas las fragancias de los setos de octubre. Y es, sobre mi cuerpo por el agua empapado como un maravilloso y estupendo tocado de gotas cristalinas, de flores deshojadas que vuelcan a mi paso las plantas asombradas. Y siento, en la vacuidad del cerebro sin sueño, la voluptuosidad del placer infinito, dulce y desconocido, de un minuto de olvido. Llueve, llueve, llueve, y tengo en alma y carne, como un frescor de nieve.
Χάιδεψε με τ’ αντίφεγγό σου, αποσπερίτη, το πρόσωπο της κόρης που αγαπώ. Μού ’πε πως θα κοιμάται, αλλά το σπίτι κοίτα πώς λάμπει μες στο φως το χαρωπό!
Ίσως και να χορεύει, ποιός το ξέρει; Τους όρκους ποιός πιστεύει τώρα πλιά; Θαρρώ τη βλέπω, σπλαχνικότατό μου αστέρι, να γέρνει μες σε κάποιαν αγκαλιά.
Κι αν ξεγελιέμαι, κι αν εκείνη είν’ άλλη, ποιός ξέρει αυτή με ποιόν κρυφομιλεί; Η σάλα του σπιτιού της είν’ μεγάλη κι οι καλεσμένοι είναι πολλοί.
Τί κρύο, αλήθεια, απόψε, ω τί κρύο! τα λόγια μου θαρρώ τα τραγουδώ. Βλέπω και συ πως φεύγεις, άστρο θείο, όμως εγώ θα μείνω ακόμα εδώ.
Μετάφραση: Μιλιτιάδης Μαλακάσης. Δημοσιεύθηκε στο αθηναϊκό περιοδικό «Μπουκέτο», τ. Η΄, τχ. 398, 5 Νοεμβρίου 1931, σελ. 1097. Το σκίτσο του ποιητή είναι του Ντάντε Γκέμπριελ Ροσσέττι.
Την πτητικότητα είχε ήδη υποκινήσει Των δαχτύλων της των ίδιων χάρη Στη γενειάδα επάνω κάποιου άντρα Φορτωμένου ώς απάνω σαν κριθάρι Κι η ράχη της στο μεταξύ ωσάν βροχή Εκυλούσε παντού στον μπιντέ τον συνεχή Των γλουτών της
Τόντις μάθαινε να πυγμαχεί Από το γέρο με το άγαλμα Και μ’ ένα γρονθοκόπημα τριπλό γερό Ξεπάστρεψε τον δολοφόνο
Σαστισμένη πρώτα με το θύμα της Και με τα μάτια σφαλισμένα Στης οπτικής το μερεμέτι Την αγριοπαπαρούνα θ’ ατενίσει έπειτα Καψαλίζοντάς της ομοίως κι εκείνης Τη γενειάδα σαν τη φλόγα Μιας ικανοποίησης ανικανοποίητης εισέτι
Hoy las nubes me trajeron, volando, el mapa de España. ¡Qué pequeño sobre el río, y qué grande sobre el pasto la sombra que proyectaba!
Se le llenó de caballos la sombra que proyectaba. Yo, a caballo, por su sombra busqué mi pueblo y mi casa.
Entré en el patio que un día fuera una fuente con agua. Aunque no estaba la fuente, la fuente siempre sonaba. Y el agua que no corría volvió para darme agua.
Το ποίημα και το υλικό της ανάρτησης μας το έστειλε η εικονιζόμενη φίλη του ιστολογίου κ. Denise Milani.
Η μυστική εποχή προμαντευόταν απ’ των βροχών την αγωνία στις νύχτες, από το άλλαγμα των σύγνεφων στα ουράνια, τις λαφριές κυματένιες αυτές κούνιες, κι εγώ ήμουν πεθαμένος.
Μια πόλη κρεμαστή μες στον αέρα ήταν η τελευταία μου εξορία και με καλούσαν από γύρω άλλου καιρού οι ευχάριστες γυναίκες, κι η μάνα μου, που ’χε γενεί πιο νέα, το χέρι το γλυκό διαλέοντας ρόδα μού ’ζωνε με τα πιο άσπρα το κεφάλι.
Έξω ήταν νύχτα και τ’ άστρα ακολουθούσαν ορισμένους άγνωστους δρόμους με χρυσές καμπύλες και τα γύρω, που γίναν φευγαλέα, με σέρνανε σε απόκρυφες γωνιές για να μου πουν για διάπλατα περβόλια και το νόημα της ζωής, μα εμένα το τελευταίο χαμόγελο λυπούσε
γυναίκας δροσερής μες στ’ άνθη ξαπλωμένης.
Μετάφραση: Γεράσιμος Σπαταλάς. Από το βιβλίο: Γεράσιμος Σπαταλάς, «Σύγχρονη ιταλική ποίηση», Δίφρος, Αθήνα 1959.