Pasabas tú, bajando, tú
y un nolopienses dicho hasta tu alma
y lluvias en esquinas y mateos
y finales tan dulces como las rosas dadas.
Pasaba el puente mismo,
el morirse en las vías, el despedirse en humo
y voz entrecortada
y pasaba palermo, pringles, barrios pobres,
felices por el pie de tu zapato y el calor de tu cara.
Fumar es un placer, genial, sensual... Fumando espero al hombre que yo quiero, tras los cristales de alegres ventanales Y mientras fumo mi vida no consumo porque flotando el humo me suelo adormecer.
Tendida en mi sofá, fumar y amar, ver a mi amado feliz y enamorado, sentir sus labios besar con besos sabios. Y el devaneo sentir con más deseo, cuando sus ojos siento sedientos de pasión.
Por eso estando mi bien es mi fumar un eden. Dame el humo de tu boca Dame que en mi, pasión provoca. Corre que quiero enloquecer de placer, sintiendo ese calor del humo embriagador que acaba por prender la llama ardiente del amor.
La hora de inquietud con él no es cruel sus espirales son sueños celestiales, y forman nubes que hacia la gloria suben y envuelta en ella, su chispa es una estrella, que luce clara y bella con límpido fulgor.
Buenos Aires, cuando lejos me vi sólo hallaba consuelo en las notas de un tango dulzón que lloraba el bandoneón. Buenos Aires, suspirando por ti bajo el sol de otro cielo, cuando lloró mi corazón escuchando tu nostálgica canción.
Canción maleva, canción de Buenos Aires, hay algo en tus entrañas que vive y que perdura, canción maleva, lamento de amargura, sonrisa de esperanza, sollozo de pasión. Este es el tango, canción de Buenos Aires, nacido en el suburbio, que hoy reina en todo el mundo; este es el tango que llevo muy profundo, clavado en lo más hondo del criollo corazón.
Buenos Aires, donde el tango nació, tierra mía querida, yo quisiera poderte ofrendar toda el alma en mi cantar. Y le pido a mi destino el favor de que al fin de mi vida oiga el llorar del bandoneón, entonando tu nostálgica canción.
Στίχοι: Manuel Romero. Μουσική: Orestes Cúfaro & Azucena Maizani.
Διαβάζω στη σημερινή ΚΑΘΗΜΕΡΙΝΗ τι είπε μεταξύ άλλων ο γενικός υβριστής Θεόδωρος Πάγκαλος:
"Κατ' εξοχήν έχει την ευθύνη ο κ. Χρήστος Παπουτσής. Έχοντας αγωνισθεί επί χρόνια για τα ατομικά δικαιώματα των πολιτών βρέθηκα εις τας δυσμάς του βίου μου να μην μπορώ να διασχίσω την Πλατεία Συντάγματος χωρίς να λοιδορηθώ από τον κάθε τυχόντα. Σε μια ζούγκλα που δημιούργησαν κοινοβουλευτικά κόμματα και βουλευτές κινητοποιώντας τραμπούκους, αλήτες, κακοποιούς, μην πω και τρομοκράτες."
********************
Λοιπόν, Θεόδωρε, να πιστέψω ότι δεν υπάρχει ούτε ένας μη τραμπούκος, μη αλήτης, μη κακοποιός, μην πω και μη τρομοκράτης στα 4.000.000 κατοίκων της Αττικής να σε προστατεύσει, όταν πας να διασχίσεις την Πλατεία Συντάγματος; Θυμάσαι, αλήθεια, πότε ήταν η τελευταία φορά που διέσχισες την Πλατεία Συντάγματος; Και το άλλο: σαν πολλοί δεν είναι οι 4.000.000 κάτοικοι της Αττικής, για να τους χαρακτηρίζεις ως "τον κάθε τυχόντα";
C'est une chose étrange à la fin que le monde Un jour je m'en irai sans en avoir tout dit Ces moments de bonheur ces midis d'incendie La nuit immense et noire aux déchirures blondes
Rien n'est si précieux peut-être qu'on le croit D'autres viennent Ils ont le cœur que j'ai moi-même Ils savent toucher l'herbe et dire je vous aime Et rêver dans le soir où s'éteignent les voix
Il y aura toujours un couple frémissant Pour qui ce matin-là sera l'aube première Il y aura toujours l'eau le vent la lumière Rien ne passe après tout si ce n'est le passant
C'est une chose au fond que je ne puis comprendre Cette peur de mourir que les gens ont chez eux Comme si ce n'était pas assez merveilleux Que le ciel un moment nous ait paru si tendre...
Malgré tout je vous dis que cette vie fut telle Qu'à qui voudra m'entendre à qui je parle ici N'ayant plus sur la lèvre un seul mot que merci Je dirai malgré tout que cette vie fut belle
Το υλικό της ανάρτησης μάς το έστειλε η εικονιζόμενη φίλη του ιστολογίου κ. Almudena Fernandez.
Από χαλυβουργεία και διυλιστήρια Στην αλλοτρίωση των καύσεων Έρημες φτωχές λέξεις σας κουβαλώ Σε πόλη αδιάφορη πρησμένη σκουπίδια Και γύρω λυσσασμένοι για επιτυχία Ενώ μοντάρω όργανο υποθετικής επικοινωνίας Δρόμοι υψικάμινοι και τρέχουν Ισοζύγιοι οραματιστές Καλπάζουν στην καταναλωτική μανία Κλούβες μπαγλαρώνουν την απεργία Και σταλάζει ο ουρανός κατράμι Φτωχές ελληνικές μου λέξεις Πάνω σας γαντζώνω τη φωνή μου Και βουλιάζω
15 του Δεκέμβρη 1980
Από το βιβλίο: Πρόδρομος Χ. Μάρκογλου, «Έσχατη υπόσχεση», Ποιήματα 1958-1992, Εκδόσεις Νεφέλη, Αθήνα 1996, σελ. 159.
Vení... charlemos, sentate un poco. La humanidad se viene encima. Ya no podemos, hermano loco buscar a Dios por las esquinas... Se lo llevaron, lo secuestraron y ¡nadie paga su rescate! Vení que afuera está el turbión, de tanta gente sin piedad de tanto ser sin corazón.
Si a vos te duele como a mí... La lluvia en el jardín y en una rosa. Si te dan ganas de llorar, a fuerza de vibrar, por cualquier cosa. Decí qué hacemos vos y yo qué cosa vos y yo sobre este mundo. ¡Buscando amor en un desierto tan estéril y tan muerto que no crece ya la flor!
Vení... charlemos, sentate un poco. ¡No ves que sos mi semejante! A ver probemos, hermano loco salvar el alma cuanto antes. Es un asombro, tener tu hombro y es un milagro la ternura... ¡Sentir tu mano fraternal! Saber que siempre para vos... ¡El bien es bien y el mal es mal!
Τα πλάσματα που βρίσκονται εκείθεν του κεραυνού έχουν πει πως ο Θεός είναι αγάπη. Γι’ αυτό κ’ οι στεναγμοί της ευφροσύνης μας, το παραλήρημα, τα βογγητά μας, οι ανάσες μας, είν’ όλα η γλώσσα της αγάπης είν’ όλα αυτά η γλώσσα του Θεού. Οι άνθρωποι όταν ακούν τη γλώσσα του Θεού οι άνθρωποι δεν την αναγνωρίζουν και γι’ αυτό λένε: «Θεός φυλάξοι... τ’ είν’ ετούτο... ήρθε ο Σατανάς μέσα στα σπίτια μας... δεν ντρέπονται... και νά ’χουμε παιδιά να τους ακούν...» Όμως οι άγγελοι όταν ακούν τη γλώσσα του Θεού οι άγγελοι ξέρουν κι ανακρατώντας τις φτερούγες τους πάντα με σεβασμό παραμερίζουν.
Από το βιβλίο: Γιάννης Υφαντής, «Οι μεταμορφώσεις του μηδενός», Εκδόσεις Άγκυρα, Αθήνα 2006, σελ. 107.
Tout le monde parle des couchers de soleil Tous les voyageurs sont d’accord pour parler des cou- chers de soleil dans les parages Il y a plein de bouquins où l’on ne décrit que les couchers de soleil Les couchers de soleil des tropiques Oui c’est vrai c’est splendide Mais je préfère de beaucoup les levers de soleil L’aube Je n’en rate pas une Je suis toujours sur le pont A poils Et je suis toujours le seul à les admirer Mais je ne vais pas décrire les aubes Je vais les garder pour moi seul
Το υλικό της ανάρτησης μάς το έστειλε η εικονιζόμενη φίλη του ιστολογίου κ. Daniella Sarahyba.
Τι έχεις, Μούσα μου φτωχή, σήμερα δε μου λες; Φάσματα νύχτια τ’ αμαυρά τα μάτια σου κοιτάνε, και βλέπω από την όψη σου μια-μια ν’ αντιπερνάνε τρέλα και φρίκη, σκοτεινές, κρύες και σιωπηλές.
Τάχα το ρόδινο στοιχειό κ’ οι πρασινοξωθιές, το φόβο και τον έρωτα στα στήθια σου σκορπάνε; Τάχα ο βραχνάς με τη σκληρή, βαρειά γροθιά του νά ’ναι που σ’ έπνιξε σε μυστικές βαθιά βαλτονεριές;
Θε νά ’θελα, ξεχύνοντας υγείας ευωδιά, αιώνια σκέψεις δυνατές τα στήθια σου να κλείνουν, και το αίμα σου, χριστιανικό, νά ’τρεχε ρυθμικά,
σαν ήχος πλούσιος συλλαβών αρχαίων που τις λαμπρύνουν βασιλικά με τη σειρά, του τραγουδιού ο αφέντης ο Φοίβος, κι ο μεγάλος Παν, των τρύγων ο λεβέντης.
Μετάφραση: Γιώργης Σημηριώτης. Από το βιβλίο: Μπωντλαίρ, «Τα άνθη του κακού», Εκδόσεις Μαρή, Αθήνα [χ.χ.], σελ. 37.
****************************************
Ο ΜΙΣΕΛ ΠΙΚΟΛΙ ΔΙΑΒΑΖΕΙ ΜΠΩΝΤΛΑΙΡ
LA MUSE MALADE
Ma pauvre muse, hélas! qu'as-tu donc ce matin? Tes yeux creux sont peuplés de visions nocturnes, Et je vois tour à tour réfléchis sur ton teint La folie et l'horreur, froides et taciturnes.
Le succube verdâtre et le rose lutin T'ont-ils versé la peur et l'amour de leurs urnes? Le cauchemar, d'un poing despotique et mutin T'a-t-il noyée au fond d'un fabuleux Minturnes?
Je voudrais qu'exhalant l'odeur de la santé Ton sein de pensers forts fût toujours fréquenté, Et que ton sang chrétien coulât à flots rythmiques,
Comme les sons nombreux des syllabes antiques, Où règnent tour à tour le père des chansons, Phoebus, et le grand Pan, le seigneur des moissons.
Cuando sepa que estás lejos, cuando tu canción llegue hasta tus oídos, una angustia habrás tenido y sentirás vos que está muy lejos de tu sol, y si piensas en tu casa, si recuerdas tus andanzas por esas calles de Dios, pensarás en tu Corrientes, tus amigos, tus parientes, llorarás con tu canción.
Tango, tango mío que llegás al corazón; Tango, es pedazo de mi tierra tu canción. Tango, lejos cuando se oye tu cantar, a tu lado está otra vez, el amigo que dejás y estar lejos es un sueño. Tango, tango mío cuantas vidas ves pasar. Tango, alegrías y tristezas al vibrar. Tango, fuiste reo por tu cuna, sí, por tu lengua, tu caló, pero te sabés vestir. ¡Todo el mundo te entendió!
Estar lejos, sin amigos, estar sin amor... hará extrañar tu suelo, sos el hombre que primero, sin probar favor, despintará su ilusión. Cuántos, cuántos corazones estrellaron ambiciones en los puertos sin timón. Y al pensar en tu Corrientes tus amigos, tus parientes, ¡sufrirá tu corazón!
Je vous envoie un bouquet que main Vient de trier de ces fleurs épanouies ; Qui ne les eût à ce vêpres cueillies, Chutes à terre elles fussent demain.
Cela vous soit un exemple certain Que vos beautés, bien qu’elles soient fleuries, En peu de temps cherront, toutes flétries, Et, comme fleurs, périront tout soudain.
Le temps s’en va, le temps s’en va, ma dame Las ! le temps, non, mais nous nous en allons, Et tôt serons étendus sous la lame ;
Et des amours desquelles nous parlons, Quand serons morts, n’en sera plus nouvelle. Pour c’aimez-moi cependant qu’êtes belle.
Το υλικό της ανάρτησης μάς το έστειλε η εικονιζόμενη φίλη του ιστολογίου κ. Maria Sanssouci.
Si diosito hubiera querido que no me masturbara o masturbasé, me hubiera puesto el sexo mas abajo, o las manos mas arriba, o las tetas en la espalda, o mi cuerpo en batería. cada cosa que vez, son dos cosas o tres, cada cosa que vez tiene su derecho y su revés cada cosa que vez, son dos cosas o tres, cada cosa que vez tiene su derecho y su revés
Si diosito hubiera querido que no razonara o razonase, me hubiera puesto un hueco en el cerebro, o los pelos para adentro, o las nalgas en la frente, o los pies en la cabeza cada cosa que vez, son dos cosas o tres, cada cosa que vez tiene su derecho y su revés cada cosa que vez, son dos cosas o tres, cada cosa que vez tiene su derecho y su revés
Si diosito hubiera querido que blasfemara o blasfemase, me hubiera demostrado su existencia, o me hubiera hecho de piedra, o con pelos en la lengua o sin hoyo en el ombligo cada cosa que vez, son dos cosas o tres, cada cosa que vez tiene su derecho y su revés cada cosa que vez, son dos cosas o tres, cada cosa que vez tiene su derecho y su revés
Τον εθνικό ύμνο της Γαλλίας σε αυτήν την υπέροχη εκτέλεση μάς τον έστειλε ο εικονιζόμενος φίλος του ιστολογίου κ. Γιάννης Φετφατζίδης.
STÉPHANE MALLARMÉ
Η ΚΟΜΗ
Η κόμη, φλόγας πέταγμα, τώρα Που έσβησε ο πόθος της να την αφήσει λεύτερη, Κείτεται αφημένη (θαμπό θά ’λεγα διάδημα) Στο μέτωπό της στέμμα, στην αρχική εστία της.
Μα, δίχως στεναγμό ή θλίψη γι’ αυτό το σύννεφο το λαμπερό, Το πύρωμα της φωτιάς, της πάντα εσωτερικής Αυτής της μιάς και μόνης, αδιάκοπα υπάρχει Στο σπίθισμα της καθαρής και γελαστής ματιάς.
Προσβάλλει η τόλμη του τρυφερού εραστή Αυτήν που, μη κινώντας τα στολισμένα δάχτυλά της, Τη θηλυκότητά της λιγότερο δε δείχνει, Αστραποβόλα, κάνοντας έτσι τον ποιητή
Να σπέρνει με πετράδια τις αμφιβολίες του Όπως μια προστατευτική, μια δάδα χαρωπή.
Μετάφραση: Αλέξης Ζήρας. Από το βιβλίο: Stephane Mallarme, «Ποίηση και μουσική», Επιλογή Αλέξης Ζήρας, Πλέθρον, Αθήνα 1983, σελ. 51.
**********************************************
LA CHEVELURE
La chevelure vol d'une flamme à l'extrême Occident de désirs pour la tout déployer Se pose (je dirais mourir un diadème) Vers le front couronné son ancien foyer
Mais sans or soupirer que cette vive nue L'ignition du feu toujours intérieur Originellement la seule continue Dans le joyau de l'oeil véridique ou rieur
Une nudité de héros tendre diffame Celle qui ne mouvant astre ni feux au doigt Rien qu'à simplifier avec gloire la femme Accomplit par son chef fulgurante l'exploit
De semer de rubis le doute qu'elle écorche Ainsi qu'une joyeuse et tutélaire torche.
Οι τελευταίες λέξεις, οι αδύνατες, έπεσαν στου λαιμού του τη βαθιά πηγή, με το θρόισμα αυτού που για πάντα δραπετεύει σε έναν αναστεναγμό ατέρμονο.
Μια βιασύνη εσωτερική ξεγύμνωνε από ζωή το σαστισμένο θαρρείς περίγραμμά του. Στο γεγονός εγώ παρών. Δε ήταν, παρά στο κέντρο της ψυχής, όπου συνέπεσαν το στερνό το ρόδισμα στα μάγουλα και η λάμψη στα μάτια του η στερνή.
Τελευταία πνοή. Στο τραπέζι απάνω, τα κρύσταλλα με τα γινωμένα φρούτα, η πλήρης αντίθεση.
...Alma, si tanto te han herido, ¿por qué te niegas al olvido? ¿Por qué prefieres llorar lo que has perdido, buscar lo que has querido, llamar lo que murió?
Vives inútilmente triste y sé que nunca mereciste pagar con penas la culpa de ser buena, tan buena como fuiste por amor.
Fue lo que empezó una vez, lo que después dejó de ser. Lo que al final por culpa de un error fue noche amarga del corazón.
¡Deja esas cartas! ¡Vuelve a tu antigua ilusión! Junto al dolor que abre una herida llega la vida trayendo otro amor.
Alma, no entornes tu ventana al sol feliz de la mañana. No desesperes, que el sueño más querido es el que más nos hiere, es el que duele más.
Vives inútilmente triste y sé que nunca mereciste pagar con penas la culpa de ser buena, tan buena como fuiste por amor.
Κι ήθελε ακόμη πολύ φως να ξημερώσει όμως εγώ δεν παραδέχτηκα την ήττα. Έβλεπα τώρα πόσα κρυμμένα τιμαλφή έπρεπε να σώσω, πόσες φωλιές νερού να συντηρήσω μέσα στις φλόγες.
Μιλάτε,δείχνετε πληγές αλλόφρονες στους δρόμους, τον πανικό που στραγγαλίζει την καρδιά σας σαν σημαία. Καρφώσατε σ’ εξώστες, με σπουδή φορτώσατε το εμπόρευμα. Η πρόγνωσίς σας ασφαλής. Θα πέσει η πόλις.
La encontró en el bulín y en otros brazos... Sin embargo, canchero y sin cabrearse, le dijo al gavilán: "Puede rajarse; el hombre no es culpable en estos casos."
Y al encontarse solo con la mina, pidió las zapatillas y ya listo, le dijo cual si nada hubiera visto: "Cebame un par de mates, Catalina."
La mina, jaboneada, le hizo caso y el varón, saboreándose un buen faso, la siguió chamuyando de pavadas...
Y luego, besuqueándole la frente, con gran tranquilidad, amablemente, le fajó treinta y cuatro puñaladas.
Για το θεαθήναι υιοθέτησε ο μπουμπούκος το πολυτονικό σύστημα. Ανάθεμα κι αν καταλαβαίνει τίποτα από το τί είναι και πώς λειτουργεί η γλώσσα και ο τονισμός της. Και βέβαια, στο πολυτονικό σύστημα το ουσιαστικό "υφυπουργός" και ο σύνδεσμος "και" παίρνουν βαρεία, και όχι οξεία, εφ' όσον δεν ακολουθούνται από σημείο στίξεως. Άρα δύο λάθη σε εφτά λέξεις! Αλλά σιγά μην αρχίζουμε τώρα να ζητάμε ορθογραφία και από της μυλωνούς τον κώλο, που λέει και η παροιμία!
Βιαίως η αδιαφορία αποκλεισθείσα Και όλα μετράγανε Γύρω απ’ την κοιλιά άνευ λόγου και από τις λέξεις ασυνέκτως Γυναικός δι’ εαυτήν πλασμένης Γυμνότερης δε μάλλον θά ’λεγες παρά πραγματικής
Διέθετε και γοητεία επί πλέον Εκείνης που τη γέννησε Και παρείχεν υποσχέσεις αφειδώς
Και μάλιστα τόσα μα τόσα θαυμαστά εσύναζε Καθώς και τα μυστήρια όλα Στο φως το γουρλωμένο Και κάτω απ’ την τεράστια κόμη της Και κάτω απ’ τα χαμηλωμένα της βλέφαρα
Με υπόκωφη φωνή ανάμεικτη με γέλωτες Εκείνη και τα χείλη της αφηγούντο Τη ζωή Άλλων χειλιών που μοιάζαν στα δικά της Και γύρευαν σε χείλη νά ’βρουν το καλό τους Όπως ζητάμε σπόρους στον άνεμο Όπως και στη ζωή ζητάμε ομοίως Ανδρών που για τη ζωή δεν έδιναν πεντάρα Γυναικών που ’χαν καημούς ιδιόρρυθμους Και βάφονται να παν ν’ αφανιστούν κατόπιν
Ουδείς δε εκεί ένιωθε σε ποιό βεβαιοτήτων και απολαύσεων βάθος Η μνήμη η μελλοντική η μνήμη η τελείως άγνωστη Θα μέτραγε πιο πάνω απ’ την ελπίδα Που ουδέποτε μέτρησε στα κοινά και τα συνήθη.
Κάθε λέξη που γεννάω –μπαμ-μπαμ Καταβροχθίζεται δια μιας- από μια καταπαχτή- Στο πάτωμα ενός σπιτιού- Που το χτίσανε χωρίς καμιά- χειρωναχτική δουλειά- Δυό νοματέοι με γυαλιά- Ένας ψηλός κι ένας κοντός- Με μπλουζάκι και με γραβατίτσα- Παίζοντας δυο μπαγλαμάδες- Και νά ’σου κι έρχονται από ψηλά- Δυο άγγελοι με φλογερά- Σπαθιά που κυματίζουνε- Και χωρίς καμιά χειρονομία- Βάζουνε φωτιά στο σπίτι- Που τό ’χτισαν τα δυο παιδιά- Κι έμεινε μες στο χωράφι μόνη- Μια κρυφή καταπαχτή- Που άμα την ανοίξεις βγαίνει- Το σκοτάδι του μυαλού- Που αχόρταγο καταβροχθίζει- Κάθε λέξη που γεννάω –ντουγρού.
Esta noche, buscando tu boca en otra boca, casi creyéndolo, porque así de ciego es este río que me tira en mujer y me sumerge entre sus párpados, qué tristeza nadar al fin hacia la orilla del sopor sabiendo que el placer es ese esclavo innoble que acepta las monedas falsas, las circula sonriendo.
Olvidada pureza, cómo quisiera rescatar ese dolor de Buenos Aires, esa espera sin pausas ni esperanza. Solo en mi casa abierta sobre el puerto otra vez empezar a quererte, otra vez encontrarte en el café de la mañana sin que tanta cosa irrenunciable hubiera sucedido. Y no tener que acordarme de este olvido que sube para nada, para borrar del pizarrón tus muñequitos y no dejarme más que una ventana sin estrellas.
Το υλικό της ανάρτησης μάς το έστειλε η εικονιζόμενη φίλη του ιστολογίου κ. Laura Bailey.
Αυτός ή φαγωμένη προσωπίδα του εφιάλτη του, κοιμόταν άγρυπνος μες στον υδράργυρο – μέσα στο μέταλλο το υγρό του χρόνου του. Και το γυαλί μιά επίχρυση κορώνα λεπτουργούσε, επίχρισμα του αόρατου, κινήσεις που εναλλάσ- σονταν και χρώματα, καθρέφτης τυφλός παντε- πόπτης.
Σφυριά τον χτυπούσαν, εκείνος αράγιστος.
Μισός εφιάλτης μισός ν’ αλαφιάζεται (αυτός, ο Νεκρός ο αγέννητος) σ’ έν’ άδειο ιπποδρόμιο ζωής.
Σφυρί και ραγίζει, γυαλί κι είν’ αράγιστος.
Από το βιβλίο: Αντώνης Φωστιέρης, «Ποίηση, 1970-2007», Συγκεντρωτική έκδοση, Εκδόσεις Καστανιώτη, Αθήνα 2008, σελ. 198.
Nada turbaba la paz de mi dicha, Alegremente, sin penas vivía, En mi piecita reinaba tan sólo La luz y la alegría: Era un nido de amor.
Con su cariño vivía tranquila, Era feliz, cuando él me besaba. Mi corazón De placer rebosaba, No había en mi cielo Ni un nubarrón.
Pero una tarde, de triste recuerdo, Atormentada por un mal consejo, Y sin pensar en el mal que me causaba Abandoné a mi viejo: Perdí mi bienestar.
No hallo consuelo que calme mi pena, Hoy lloro y sufro mi error de aquel día, En mi vivir Se acabó la alegría, Y como en sueños Suelo decir:
¡Negro!, Quiero... adorarte así toda la vida. ¡Negro!, Quiero... que me beses siempre con amor. ¡Negro!, Quiero... estar a tu lado eternamente. ¡Negro!, Quiero... que nunca termine nuestro ardor.
Στίχοι: Víctor Soliño. Μουσική: Adolfo Antonio Mondino. Τάνγκο του 1926.
Τα πικρά μου λόγια που ηχούν στων ημερών μου τα βάσανα, τα λειψά τραγούδια που θρηνούν τα όσα πήρε η φυγή η ανεπάντεχη με τα χέρια σκληρά στων σκοινιών το παράδοξο λύσιμο, με τη σμίλη μαλακή στην ανυπόταχτη πέτρα, να χτίσω τους ναούς μου και να στεγάσω τις αγάπες μου όλες που σκόρπισαν χωρίς να δοκιμάσω το απόλυτο.
Από το βιβλίο: Κ.Θ. Φωτεινός, «Της μικρής μας πόλης», Το Ροδακιό, Αθήνα 2011, σελ. 43.
Se presentó Santa Rosa, temporal de la leyenda, y llevaba una semana apaciguando una seca.
Se habían cortao los caminos, aislando gente y hacienda; la estancia se despertó en un rumor de tragedia:
la mimosa del patrón había amanecido enferma. Era una rubia preciosa, un ángel sobre la tierra; y a juzgar por el estao no alumbraba cosa buena.
El patrón por el teléfono, le habló al doctor que saliera, que él iba a salir también para adelantar su enferma.
Pero al llegar al arroyo, pa'cruzarlo...¿de'ande, yerba? Si estaba fuera 'e los causes más de dos cuadras y media. Allí terminó el camino, allí siguió la tristeza.
La madre abrazada a su hija miraba el agua revuelta y el doctor en la otra orilla dando recetas por señas.
Iluminó la tormenta y recortó en la llanura, un relámpago de acero a un gaucho de tez morena.
Que venía en un tordillo galopeando a media rienda, paró, sofrenó el caballo; de un salto echó pie a tierra... Su saludo fue diciendo aquí estoy pa lo que quiera.
La madre le quiso hablar pero la ahugó la tristeza, y el padre tartamudeando le decía a media lengua: -"¿Sabe Señor, lo que pasa,? ¡que está muy grave mi nena!...
"¡Mire el doctor dónde está!, pero hasta allá, ¿cómo llega?!" Entonces dice el moreno: "¡No está muerto quien pelea!".
Desensilló su caballo, le sacó recao y rienda; se acomodó el chiripá, descalzó las nazarenas...
De un salto volvió a montar y gritó con voz serena: -"¡Lo único que le pido, que me la den desenvuelta"...
"Ya ven que el diablo anda suelto, pero que Dios me proteja! ¡Via llegar con mi caballo donde no pasó la ciencia!".
Se volvió corriente arriba pa después tirarse en ella, él sabía que su tordillo iba a cumplir su promesa. Porque un sabino jamás, desmereció la leyenda.
Cuando llegaron al medio, remolinos de tragedia, querían sacar del brazo aquella flor de inocencia.
Que apretada sobre un hombro y acostada en la derecha, parecía un escapulario sobre un albardón de tierra.
Cuando llegó en la otra orilla y se afirmó en la ribera, vió que la mano de Dios le había encendido una estrella.
Allí se la dio al "dotor", palmeó el pingo en la paleta, y le dijo: "Bueno, hermano, está al medio tu promesa".
"Ahora descanse un ratito, le viá exigir otra fuerza", a las dos horas y medias estaba el negro de vuelta.
Con la chiquita en los brazos y cumplida su promesa, por lo que dice el papá -"Se ha ganado esta carrera... y usted, ¿cuánto va a cobrar?" -"¿Yo?, ni las gracias siquiera, Cuando hago de estas gauchadas ¡nunca fijo recompensa!"
"Pero sí viá reprocharle, para aliviar mi conciencia, de que hace unos cuántos años dicen que por muy chambón, Usted me echó de una yerra".
"Le via a hablar por mi caballo él fue quien cruzó a su nena, y aunque es un pobre animal quiero que tuitos lo sepan".
"Que aquí naides es más que naides frente a la naturaleza, y a mí que por ser moreno la sociedad me desprecia, que por pobre y por humilde, no pude ir a la escuela..."
"Y a usted, Señora, le pido, cuando haga dormir su nena, en esas noche de lluvia en que el sueño matrerea, le enriede un cuento como éste que tiene olor a pobreza".
"De que éste moreno viejo, que no conoce una letra, que por pobre y por humilde, no pudo ir a la escuela cruzó, donde hace un momento, no pudo cruzar la ciencia".
Πάντοτε προσέβλεπα σε μια φόρμα πιο ανοιχτή ελεύθερη από τα δεσμά της ποίησης ή της πεζογραφίας που θα μας άφηνε να κατανοούμε ο ένας τον άλλο χωρίς να εκθέτει τον συγγραφέα ή τον αναγνώστη σε υπέρτατες αγωνίες.
Στην ίδια την ουσία της ποίησης υπάρχει κάτι το απρεπές: φανερώνονται πράγματα που δεν ξέραμε ότι κρύβαμε μέσα μας γι’ αυτό ανοιγοκλείνουν τα βλέφαρα, σαν να είχε ξεπηδήσει ένας τίγρης και στεκόταν μπροστά μας στο φως, τινάζοντας την ουρά του.
Σωστά λένε λοιπόν πως η ποίηση υπαγορεύεται από ένα δαιμόνιο, αν και θά ’ταν υπερβολή να το χαρακτηρίσει κανείς αγγελικό. Είναι δύσκολο να μαντέψεις πού οφείλεται η υπεροψία των ποιητών, όταν τόσο συχνά ντροπιάζονται με την αποκάλυψη της αδυναμίας τους.
Ποιός άνθρωπος λογικός θα ήθελε να είναι ένας τόπος δαιμόνων, που ζούνε εντός του ανέμελα, μιλούνε διάφορες γλώσσες, του κλέβουν τα χείλια ή το χέρι και δεν χορταίνουν αλλά ζητούν και τη μοίρα του να αλλάξουνε για το δικό τους κέφι; Είναι αλήθεια πως ό,τι το νοσηρό περνιέται τώρα για σπουδαίο, κι ίσως νομίζετε πως εγώ απλώς αστειεύομαι ή πως επινόησα ένα ακόμα τρόπο για να εξυμνήσω την Τέχνη με τη συνδρομή της ειρωνείας.
Υπήρχε κάποτε εποχή που μόνο τα σοφά διαβάζονταν βιβλία, βοηθώντας μας να αντέξουμε τον πόνο και τη δυστυχία. Όμως αυτό δεν είναι, φυσικά, το ίδιο με το ξεφύλλισμαχιλιάδων έργων που μόλις βγήκαν από τα ψυχιατρεία.
Κι όμως ο κόσμος δεν είναι έτσι όπως φαίνεται κι εμείς δεν είμαστε όπως νομίζουμε στο παραλήρημά μας. Οι άνθρωποι κρατούν σιωπηλά την ακεραιότητά τους έτσι κερδίζοντας το σεβασμό των συγγενών και των γειτόνων.
Ο σκοπός της ποίησης είναι να μας θυμίζει πόσο δύσκολο είναι να παραμείνει κανείς ο εαυτός του, γιατί το σπίτι μας είναι ανοιχτό, δεν υπάρχουν κλειδιά στις πόρτες, και επισκέπτες αόρατοι μπαίνουν και βγαίνουν ελεύθερα.
Αυτά που λέω εδώ δεν είναι ποίηση, συμφωνώ, γιατί τα ποιήματα πρέπει να γράφονται σπάνια και δίχως ευκολία, κάτω από αφόρητη πίεση και μόνο με την ελπίδα ότι πνεύματα αγαθά, όχι κακά, μας διάλεξαν για όργανό τους.
Μπέρκλεϋ, 1968
Μετάφραση: Αντώνης Μακρυδημήτρης. Από το βιβλίο: Τσέσλαφ Μίλος, «Ποιήματα», Εισαγωγή – μετάφραση Αντώνης Μακρυδημήτρης, Εκδόσεις Γαβριηλίδης, Αθήνα 2005, σελ. 53-57.
When goin' the road to sweet Athy, hurroo, hurroo When goin' the road to sweet Athy, hurroo, hurroo When goin' the road to sweet Athy A stick in my hand and a drop in me eye A doleful damsel I heard cry, Johnny we hardly knew ye.
With your drums and guns and guns and drums, hurroo, hurroo With your drums and guns and guns and drums, hurroo, hurroo With your drums and guns and guns and drums The enemy nearly slew ye, O why did you run from me and the child Faith, Johnny, we hardly knew ye.
Where are the eyes that looked so mild, hurroo, hurroo Where are the eyes that looked so mild, hurroo, hurroo Where are the eyes that looked so mild When my heart you first beguiled, Oh my darling dear, Ye look so queer, Faith, Johnny, we hardly knew ye.
Where are the legs with which you run, hurroo, hurroo Where are the legs with which you run, hurroo, hurroo Where are the legs with which you run When you went for to carry a gun? O why did you run from me and the child Faith, Johnny, we hardly knew ye.
I'm happy for to see you home, hurroo, hurroo I'm happy for to see you home, hurroo, hurroo I'm happy for to see you home All from the island of Ceylon, So low in flesh, so high in bone, Faith, Johnny, I hardly know ye.
*******************************
ΤΡΑΓΟΥΔΑΕΙ Ο ΠΑΝΟΣ ΤΖΑΒΕΛΛΑΣ
ΕΜΒΑΤΗΡΙΟ ΤΟΥ ΛΟΧΟΥ «ΛΟΡΔΟΣ ΜΠΑΫΡΟΝ»
Έχε γεια χαρά! Σπουδάζουσα γενιά, γενιά, που ρίχτηκες στον αγώνα για τη λευτεριά. Βουνά και λόγγοι και της Αθήνας όλοι οι δρόμοι αντιλαλούνε "Λόρδος Μπάϋρον", "Λόχος ΕΛΑΣ-ΕΠΟΝ" Ιερός Λόχος των Σπουδαστών..
Φλογάτα νιάτα σπουδαστών, εμπρός, εμπρός, στο πέρασμά σας γονατίζει ο κάθε εχθρός. Του φασισμού είστε σεις φοβέρα, σαν ακουστεί μες στον αγέρα "Λόρδος Μπάϋρον", λόχος των Σπουδαστών.
Η πλατεία ήταν γεμάτη από το νόημα που ’χει κάτι απ’ τις φωτιές στις γωνίες και στους δρόμους από συντρόφους οικοδόμους, φοιτητές και εσύ έφεγγες στη μέση όλου του κόσμου κι ήσουν φως μου κατακόκκινη νιφάδα σε γιορτή Σε γιορτή που δεν ξανάδα στη ζωή μου τη σκυφτή
Η πλατεία ήτανε άδεια και τρελός απ’ τα σημάδια σαν σκυλί Με συνθήματα σχισμένα σ’ έναν έρωτα για σένα έχω χυθεί Στ’ αμφιθέατρο σε ψάχνω, στους διαδρόμους και τους δρόμους και ζητώ πληροφορίες και υλικό Να φωτίσω τις αιτίες που μ’ αφήνουνε μισό
Η πλατεία είναι γεμάτη κι απ’ το πρόσωπό σου κάτι έχει χαθεί Στον αγώνα του συντρόφου στην αγωνία αυτού του τόπου για ζωή Στα παιδιά και στους εργάτες, στους πολίτες, στους οπλίτες στα πλακάτ και τη σκανδάλη που χτυπά Η συγκέντρωση ανάβει κι όλα είναι συνειδητά
Δομή και πνοή το ποίημα σάρκα λέξεων, του λογισμού φουρτούνα, ακτίνα του υπερεγώ του σεαυτού ιερογλυφία.
Αθροίζω ονόματα ζάρια αλφαβητικά τα ρίπτουν. Παραμερίστηκαν τα γεγονότα χάθηκε η αφορμή πάω εκεί όπου θα είμαι. Ταυτολογώ. Ας εκποιήσουμε την ομολογία με λέξεις και γροθιές.
Από το βιβλίο: Νικόλαος Κάλας, «Οδός Νικήτα Ράντου», Ίκαρος, Αθήνα 1977, σελ. 139.
Μιρό, σου χρωστάω αυτά τα δύο ανόμοια-όμοια χρώματα
στην πάνω αριστερή γωνία του αόρατου κίτρινου (όχι κίτρινο,
μάλλον αχνά πορτοκαλί – όπως είναι το αόρατο πάντα)
και το φτωχό βαζάκι της μουστάρδας, που σηκώθηκε η μητέρα,
άρρωστη, με 40 πυρετό, όταν έλειπαν όλοι, κι έβαλε μέσα
δυό ερημικά λουλούδια, κι άξαφνα τα λουλούδια πολλαπλασιάστηκαν,
ευώδιασε το σπίτι ολόκληρο ώς έξω στον πολυάσχολο δρόμο,
γιατί ’ταν η λησμονημένη εορτή των Ηρώων και των μαρτύρων.
Από την ποιητική συλλογή «Οχτώ οχτάστιχα για τον Μιρό» (1973).
Από το βιβλίο: Γιάννης Ρίτσος, «Ποιήματα», τ. ΙΑ΄, Κέδρος, Αθήνα 1993, σελ. 143.
April dusk It is tragic to be a poet now And not a lover Paradised under the mutest bough.
I look through my window and see The ghost of life flitting bat-winged. O I am as old as a sage can even be, O I am as lonely as the first fool kinged.
The horse in his stall turns away From the hay-filled manger, dreaming of grass Soft and cool in hollows. Does he neigh Jealousy-words for John MacGuigan's ass That never was civilised in stall or trace.
An unmusical ploughboy whistles down the lane Not worried at all about the fate of Europe. While I sit here feeling the subtle pain Of one whose Tree of God has been uprooted.
Το υλικό της ανάρτησης μάς το έστειλε η εικονιζόμενη φίλη του ιστολογίου κ. Mila Kunis.
Την κατωφέρεια των ροδώνων μαύρου δάσους διαστίζουν δάκρυα αδιάκριτα, ίσως κρυσταλλώδη, με σταφυλές που σκάνε ωσάν σταλμένο ρόδι ανάμεσα σε στόλους βράχων ατιθάσους.
Ομόλογος δασώνας στων δοντιών τους άσους αμάλαγος ορμά απ’ τα χείλη, καταπόδι ακολουθώντας άνθη ανθεκτικά, υδατώδη, προς του λαιμού της και του στήθους τους πηγάσους.
Σαν τ’ άλογο που εναρμονίζεται στη μέθη των γαλανών ματιών της –λυγμική μελάνη, συνώνυμο ομαλό του μήλου που όλο αλέθει
παράδεισους– εγώ άλλος νά ’μουν Μοντιλιάνι εδώ (με καλπασμούς, χωρίς αιδώ) τα έθη του ιμέρου να τρυγώ στη διάβουβη βυκάνη.
Je suis venu vers toi comme va le fleuve à la mer J'ai sacrifié d'un coup mon cours et mes montagnes J'ai quitté tout pour toi mes amis mon enfance Chaque goutte d'eau de ma vie a pris le sel de ton immensité Ton soleil a dissipé mon folklore Tu règnes sur mon sang mon rêves mes démences Je t'ai donné ma mémoire comme une boucle de cheveux Je ne dors plus que dans tes neiges J'ai débordé mon lit chassé mes fées marraines J'ai renoncé depuis longtemps à mes légendes Où sont Rimbaud Cros et Ducasse Valmore qui pleure à minuit La corde Nerval a cassé Et la balle qui traverse Lermontov a passé par mon coeur Divisé par tes pas Dispersé par ton geste Comme un grand vent amoureux d'une forêt Je suis la poussière qu'on chasse au matin de la maison Et qui revient patiente invisiblement tout le long du jour Le lierre qui croit sans qu'on le remarque Jusqu'à ce qu'on le mutile dans sa fidélité Je suis la pierre usée à force que tu passes La chaise qui t'attend à l'endroit familier La vitre où ton front brûle à regarder le vide Le roman de deux sous qui ne parle qu'à toi Une lettre ouverte publiée avant d'être lue La phrase interrompue à qui revenir est sans importance Le frémissement des chambres traversées Le parfum derrière toi que tu laisses Et quand tu sors je suis malheureux comme ton miroir
Το υλικό της ανάρτησης μάς το έστειλε η εικονιζόμενη φίλη του ιστολογίου κ. Almudena Fernandez.